Negyedik tábori nap nagy ötlete

Azt mondta valaki, hogy az nem lehet, hogy a gyerekek csak mindig csendben legyenek.
Kell, hogy időnként kiabálhassanak is. Persze nem folyamatosan, csak úgy, koreografáltan.
Elmesélem, hogy történt ez a táborban.

Az úgy volt, hogy kitaláltam, hogy megtanítom a millefiori technika alapjait a gyerekeknek süteménykészítéssel.
A sütemény hozzávalóit a gyerekek úgy nyerték meg, hogy a történethez kapcsolódó kérdésekre kellett zarándoktallérért cserébe válaszolni.
A gyerekek megnyerték a hozzávalókat.
A hozzávalókat hatalmas befőttesüvegekben gyűjtögették.
De a tésztát meg kellett gyúrni.
Azt pedig hogyan lehetne több, mint 30 gyerekkel?
Zsuzsi szerint, majd ő összegyúrja.
Én szerintem pedig csináljunk versenyt. A két csapat egy-egy vezetője gyúrja meg. A gyerekek pedig szurkoljanak.

De a közönség nem volt a helyzet magaslatán. Nem értették meg egészen a feladatot. Ezért mindenki csak Enikő nénit ordított.

Erre aztán:

Igen. Ági néni elrohant a hittan terembe. Felkapta a keze ügyébe eső első dobot, meg valami tüzifát, és a csapattársa érdekében erős hanghatással szurkolni kezdett. Mire kiegyenlítődött a hangzavar, tekintettel a felviharzó nevetésre.

A versenyen hajszállal az egyik csapat nyert a másik előtt. 

Egy szomszéd sem reklamált a hangzavar miatt. 

És legalább végre felavathattuk a tavaly pályázaton nyert kettő darab kötényt. 

Ez a kötény nem azonos azzal, amit az előbb meccsnézés közben (jaj, EB vagy mi van)

Lajos ordított itt mellettem.