Húsvét előtt gondoltam készítünk teremdíszítéshez papírból kereszteket.
Van egy olyan gyülekezeti hittancsoportom, ahol több korosztályból is vannak gyerekek. Arra gondoltam, hogy egy olyan húsvéthoz kapcsolódó feladatot adok, ami tekintetbe veszi azt, hogy vannak nagyobb és kisebb gyerekek.
Két csapatra osztottam a csoportot. Elmondtam, hogy mind a két csapatnak ugyanazt a tárgyat kell megalkotni:
egy papír keresztet.
De! Az egyik csapat, amiben a kisebbek vannak, folyamatosan kap tőlem segítséget. Sőt egy már elkészített keresztet is megnézhetnek.
A másik csapatnak viszont sokkal nehezebb lesz a dolga, mert nekik maguknak kell kitalálni, hogy hogyan készítik el a keresztet.
A képen látható a kisebbik csoport keresztje. A másik csapat is végül megalkotta a maga keresztjét.
Viszont a feladatmegoldás nagyon érdekesen alakult. Mivel a nagyobbak csapata sokkal lassabban haladt és nem is lett olyan szép a kereszt, teljesen fel voltak háborodva, hogy persze, mert a másik csapatnak mennyivel könnyebb volt a dolga, mert nekik segítettem. Még a csapattagok össze is vesztek, hogy egyik gyerek nem segített eleget, ezért nem sikerült úgy. Hiába mondtam el az elején, hogy nem egyforma a kihívási szint a két csapat számára, igazságtalannak érezték a feladatot.
Amit megtanultam:
nagyon ki kell hangsúlyozni, hogy nem az a lényeg, hogy szebb, gyorsabb legyen, hanem hogy készüljenek el a feladattal. De ha nem is készülnek el, tanuljanak belőle.
Egyébként ezt másik csoportban is tapasztaltam, hogy vannak gyerekek, akiknek nincs sikerélménye, mert nem olyan szép, mint ahogyan akarta.
Annyira megszokták, hogy versenyezni kell egymással, hogy nagyon nehéz megtanítani azt, hogy ne hasonlítsák magukat össze egymással, ne versenyezzenek, és fogadják el a másikat. És azt is nehéz megértetni, hogy a másik munkáját ne tapossák verbálisan a sárba.
A lényeg a folyamat alatti tapasztalat és tanulás, és nem az, hogy jobb vagyok, gyorsabb vagy lassabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése