Munkatársi megbeszélés

Szoktatok-e rendszeresen munkatársi megbeszélést tartani?
Mit szoktatok ilyenkor megbeszélni?
Milyen gyakran ültök össze?

Az évkezdő megbeszélésünk így zajlott:

I. Kreativitás fejlesztő gyakorlat. (Erről fogok írni legközelebb, csak egy szemléltető képet kell alkotnom hozzá.)
II. Elméleti bevezetés.
III. Hátra és előre gyakorlat: visszatekintés és tervezés

A hármas ponttal kezdem most a beszámolót.
III./1. Az első kérdésem az volt, hogy mindenki három különböző kis lapra írjon három jellemzőt, ami a tavalyi évben jellemezte a saját csoportjához való viszonyát.
III./2. A válaszokat asztalra kiraktunk, sorban felolvastuk és amelyik nem volt egyértelmű, ott rákérdeztem, hogy mit takar a szó.
III./3. Egy mondatban összefoglaltam a jellemzők alapján, hogy milyen volt tavaly a kapcsolatunk a gyerekekkel.

Törekedtünk megismerni a gyerekeket, miközben szoros kapcsolatot nehézen tudtunk kialakítani úgy, hogy csak hetente vagy kéthetente egyszer találkozunk.

Továbbgondolandó: Ebben a tanévben mit lehetne változtatni ezen?

III./4. Egy lapra mindenki írja le, hogy konkrétan mit tett tavaly annak érdekében, hogy a csoportjába tartozó gyerekekkel a kapcsolata a lehető legjobb legyen? (5-6 dolgot írtunk le.)

III./5. A felsorolásokat felolvastuk. Kiegészítettük konkrét helyzetek elmesélésével.
III.//6. Összefoglaló észrevételeim:

a.: Amikor arról beszélgetünk, hogy ki mit tett, akkor nem gondolunk a tettek előtti tettre: a gyerekért való imádkozásra.
Mert mielőtt a gyerekeknek Istenről beszélünk, nagyon fontos, hogy előtte Istennek beszéljünk a gyerekről.
Sok nehéz gyerek van, akit nehezebb szeretni, elfogadni, mint azt a gyereket, aki alkalmazkodó és érdeklődő. Nagyon fontos, hogy az elfogadást ne a saját erőnkből akarjuk kipréselni. Ha imádkozunk a gyerekekért, és kérünk erőt, akkor máshogy viszonyulunk a gyerekekhez. Még tudatosítjuk is azt, hogy ez nem az én ügyem csak, hanem az Istené.
Az is tett, ha imádkozunk. Sokszor átéltem saját magam is, hogy az ima után én vagyok más, és a gyerek ezért máshogy reagál énrám is. Nem tegyünk úgy, mintha mindent jól tudnánk csak azért, mert Isten szolgálatába álltunk. Sokszor olyan nagy az elhívatási kedvünk, hogy nem tudja egy rossz válasz sem elvenni. De néha úgy tartunk órát, hogy nem vagyunk elég lelkesek. És egy szó is elég, hogy elfelejtsük, hogy ez nem a mi ügyünk csupán.

Másik észrevételem:

b.: Nagyon meglepődtem, amikor mindenki felsorolta, hogy mit tett tavaly a gyerekekkel való kapcsolat érdekében.
Felsorolom, nem szó szerint, gondolom, hogy nektek is feltűnik majd:

• igyekeztem minél többet beszélgetni külön-külön a gyerekekkel, 
• figyeltem arra, hogy megdicsérjem a gyerekeket,
• ajándékokat adtam nekik,
• a lányok fejét megsimogattam, megölelgettem őket, a fiúk vállát megveregettem...

Ha ismeritek a szeretetnyelveket, akkor nektek is feltűnik, hogy (egyrészt hiányzik egy) a csoportok vezetői a maguk szeretetnyelvén próbálják meg a gyerekekkel való jobb kapcsolatot kialakítani.

Tehát: Aki tudja, hogy neki mi az elsődleges szeretetnyelve, figyeljen oda, mert lehet, hogy az adott gyermeknek nem az a szeretetnyelve, ezért arra nem fog úgy reagálni.

Ne csak azon az egy szeretetnyelven próbáljuk meg szeretni a gyerekeket, ami nekünk fontos.

Példa:

Ha soha sem akarunk ajándékot adni hittanon a gyerekeknek, mert pedagógiai okokból ezt nem tartjuk jó ötletnek, gondoljunk arra, hogy van olyan gyerek, aki a legkisebb, legapróbb ajándékból szűri le, hogy mi szeretjük őt. Hiába dicsérgetjük, meg beszélgetünk vele, ha ő így van bekódolva.

A jövőre vonatkozólag pedig erről is beszélgetünk majd a megbeszélések során:

Milyen erőfeszítéseket tesz a két vezető együtt? Mi az, amire oda kell figyelni jobban?

Milyen konkrét ötletük van arra, hogy a kapcsolat még jobb legyen.